Pehl Ildikó blogja

Túl a személyesen

Megváltó szerelem

2017. február 11. - Pehl Ildikó

Levél az álruhás királyfihoz

bekakiraly-kep-pixabay.jpg

„Egy ideje nem beszélsz velem, és én csak várok, hogy végre elmondhassam neked, milyen szörnyű érzés, hogy úgy váltunk el. Nem tudom leírni, mennyire fáj, hogy soha többé nem akarsz látni. De már túl vagyok a nehezén. Iszonyú volt hallgatni téged, de most már tudom, hogy neked is fájt, ezért nem haragszom rád.

Csak szomorú vagyok. Miközben tudom, hogy nem is lehetett volna másképp. Mindvégig tudtam, de ostobán reméltem, hogy talán egyszer majd… de már nem várlak.

Eszembe jutott egy régi emlékem, amikor kicsi lányként aput vártuk.

Mindig csak vártunk. Vártuk, hogy apu végre hazaérjen. Sokat dolgozott, igen, fáradt volt, mindig fáradt. Későn jött haza, szinte minden nap.

Eszembe jut egy emlék. Hideg téli este van, esik a hó. Kihűlt a lakás, megint elfogyott az olaj, anyám húzza a szánkót, de nem én ülök rajta, hanem az olajos kanna, amivel a tüzelőt visszük haza a a TÜZÉP-telepről.

Most egy másik emlék villan be. Anyám két vödörben hordja a kútról a vizet. Sosem panaszkodik, teszi a dolgát. Csendben főzi a tojáslevest, a krumplifőzeléket, vagy bundás kenyeret süt.

Aztán megint egy téli emlék. Anyám a hideg udvaron teregeti a ruhákat, olyan hideg van, hogy megfagynak a kötélen, úgy szedi le, fagyottan.

Apám sehol, várjuk, hogy hazaérkezzen.

Megint egy másik kép kúszik be. Már nagyobbacska lányként apu elvisz magával. Hétvégi focimeccsre megyünk, kapok egy adag szotyit az utcai árustól, egy pohár málnát a BÜFÉ-ben, sosem tudom meg, mi az a les. Meccs után megyünk a kocsmába.

Most már tudom, esténként miért vártuk őt hiába, miért volt olyan fáradt mindig. Tudom már, miért volt a sok vita, a veszekedések, miért nem jutott több édesség vagy miért volt kiporciózva a gyümölcs.

És nem emlékszem rá, mikor jelent meg a szeretet mellett a szégyen, a megvetés, a kirekesztettség érzése. Nem az enyém volt, de valahogy mégis az enyém lett. Mintha nem lett volna más, csak a hiány.

Emlékszem az érzésre, hogy valahogy nem vagyok jó helyen, tehetetlen vagyok, nekem kellene valamit tennem, de nem tudok, mert kicsi vagyok.

Azután felnőtt lettem és találkoztam veled.

frog-1308474_960_720.jpg

Olyan igazi nagy egymásra találás volt. Nem vártunk egymástól semmit és mégis olyan sok minden történt. És én egyszer csak többet akartam, te pedig…ahogy én nyitottam a szívem, te úgy zártad be a tiédet. Menekültél.

Azt hittem, az én hibám, és elindultam befelé, hogy megkeressem a múlt árnyait, a hét lakattal lezárt titkokat, feltúrtam minden nehéz, fájdalmas emléket, újraéltem minden érzést, megnéztem a múltam minden egyes darabját és rájöttem, nem velem van a baj.

Soha többé nem fogom elhinni, hogy nem vagyok szerethető, hogy nem érdemlem meg, soha nem hiszem el, hogy rossz vagyok, vagy undorító, elhagyható, félelmetes, legyőzhető, legyűrendő, elűzendő vagyok.

A pokolba minden tévedéssel!

Már tudom, hogy az az utálni való szörnyeteg, akinek te látsz engem, nem én vagyok.

Megértettem, hogy csak szerelem van, szeretem azt a valakit, akivé lettem, szeretem az utat, amit bejártam, szeretem, hogy a szomorúság helyét felváltja az öröm és hála, hogy veled, általad és rajtad keresztül annyi mindent megtapasztaltam...

Szerettem volna beszélni veled, de ennek nem sok esélyét látom.

Csak remélni tudom, hogy egyszer majd te is megjárod a saját poklodból kivezető utat.

Szeretettel:

Ildikó"

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tulaszemelyesen.blog.hu/api/trackback/id/tr10012244668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.