Hányszor elképzeltem, hogy mit mondok majd neki, ha felhív.

Sokáig vártam, talán túl sokáig.

Hogy mire? Arra, hogy majd jelentkezik és akkor majd megmondom. Mit is?

Például azt, hogy „Nem érek rá, nekem előre lekötött programjaim vannak.”

Vagy: "Most nem alkalmas, hívjál vissza légy szíves".

Vagy azt, hogy: "Mit akarsz tőlem?"

Vagy fel sem veszem, kinyomom a telefont.

Vagy hagyom, hadd csörgessen, aztán nem hívom vissza.

Micsoda gyermeteg bosszú!

Vagy felveszem és azt mondom: "Menj a picsába!"

Vagy úgy teszek, mintha nem ismerném meg a hangját. "Ja, te vagy az?"

Vagy azt mondom: "Kitöröltem a telefonomból a számodat és nem írta ki a neved (mintha nem tudnám fejből a telefonszámát). Ha tudtam volna, hogy te hívsz, akkor nem veszem fel, de most már nem teszem le."

Esetleg azt mondom neki: "Nem kellesz eléggé."

Vagy: "Soha többé nem akarok beszélni veled, nem akarlak látni, hallani se akarok rólad. Elég volt belőled."

Vagy esetleg ezt: "Tudod, néhány évvel, talán még néhány hónappal ezelőtt is összepisiltem volna magam a gyönyörűségtől, ha meghallom a hangodat, de most már hiába."

Igen, talán még nem oly régen elégedettséggel töltött volna el, ha képes lettem volna így beszélni vele.

De most csak annyit mondanék:

"Sajnálom, nem játszom tovább."

Pehl Ildikó

pszichoblogger

http://tulaszemelyesen.hu/

Tudod, megpróbálhatod...

Megpróbálhatsz uralkodni, szabályokat hozhatsz, keretek közé zárhatod magad.

Megalázhatod magad, megfoszthatod magad a méltóságodtól, érezheted magad bűnösnek, áldozatnak, mártírnak is, hagyhatod, hogy megtiporjanak, hagyhatod, hogy kirekesszenek, hogy elűzzenek.

Azt is, hogy elvegyenek tőled mindent. Hagyhatod magad nem szeretni.

El is pusztíthatod magad. Elpusztíthatod mindazt, ami a nő benned, elképzelt szerepekbe burkolózva, miközben legbelül, mélyen sikolt benned a kétségbeesés. 

Élhetsz párban magányosan, élhetsz otthon nélkül, azt képzelve, hogy otthon vagy, eldobhatsz magadtól mindent egy sosem létezett álomért.

Játszhatod azt is, hogy görcsösen ragaszkodsz a meggyőződéseidhez, miközben agyongyötörten vegetálsz az életnek nevezett nyomorodban.

Próbálhatod meg nem történtté tenni az emlékeket, megpróbálhatod telegyömöszölni bármivel az ürességet.

Megpróbálhatod mással kitölteni az űrt.

Folytathatod tovább, hiheted, hogy győztél, elégedetten hátradőlve élvezheted a dicsőséget, legyőzted magadat, a másikat, a világot, megmutattad, hogy tiéd a dicsőség.

És telnek-múlnak a napok és még mindig nem érzed jól magad a bőrödben. És akkor nem leszel szabad, a saját, belső etikád szerint élő, önmagát megvalósító, felvállaló és elfogadó, szerető és szerethető nő.

Nem vagy elégedett, nem vagy teljes. Mit is kezdhetnél ezzel az egyre növő nyugtalansággal? Mit kezdj a fejedben elhangzó párbeszéddel? Még mindig fáj a múlt, nem múlik a szorongás. Nem tudod megmagyarázni, mi a baj.

Mert valami hiányzik. Az elégedettség? A béke? A szeretet? Te?

Amikor eleged lesz belőle, állj meg egy pillanatra és nézd meg, mit teszel magaddal!

 Tiéd a választás lehetősége.

Pehl Ildikó

pszichoblogger

http://tulaszemelyesen.hu/