Egy régi vágyam vált valóra. Közönség előtt énekeltem.
Közeledik a születésnapom és Ildikó lányom lepett meg a Fábry most című műsor felvételére szóló belépővel.
Kata lányommal el is mentünk. Már az odavezető út is kalandos volt, de ez egy másik történet. Szóval, megérkeztünk egy kis késéssel, a nézőtéren már csak a legfölső, leghátsó, legutolsó sor szélén volt hely. Letelepedtünk hát oda, de a felvétel közepétől a műsort az első sorból néztük végig (de ez szintén egy másik történet).
A felvétel előtti bemelegítés folyt (nevetés, tapsolás stb.), mi bőszen tapsoltunk, nevettünk, mikor egyszer csak a porondmester megkérdezte, hogy van-e a nézők között valaki, aki ismeri a karaoket. Felemeltük a kezünket néhányan. Mire a következő kérdés így szólt: Van valaki, aki lejönne a színpadra és elénekelne egy dalt?
Gondolkodás nélkül jelentkeztem. Az ott sertepertélő hostess észrevette ezt, odaszólt a hangulatfelelősnek és lekísért a színpadra, ahol valaki a kezembe nyomott egy mikrofont. A bemutatkozás után a ceremóniamester nekem szegezte a kérdést, hogy mit szeretnék énekelni, és felsorolt néhány előadót, köztük a Magna Cum Laude-t. Őket választottam.
Ezután indult is a zene, a súgógépen a Vidéki sanzon karaoke verziója ment, én pedig énekelni kezdtem.
A dal vége felé a nézők velem együtt dúdolták a refrént, majd a nananana-t, s mikor vége lett, megtapsoltak. A porondmester bátorságomért megajándékozott egy kék színű Fábry-s pólóval, én pedig visszaültem a helyemre.
A szünet után már az első sorból hallgattuk Wolf Katit és Szarka Tamást, ahogy a Karácsonyi kabát című számot énekelték élőben, ami gyönyörű volt, de ez szintén egy másik történet.
Nem vagyok pofi előadó (néhány énekóra van mögöttem, nincs képzett hangom), ez volt az első „fellépésem” közönség előtt.
Óriási élmény volt!
Mit gondolsz? Gondolkodtam rajta, hogy jelentkezzek-e? Nem. Spontán döntés volt.
Mit gondolsz? Féltem? Igen.
Mit gondolsz? Kellett hozzá bátorság? Igen.
Mit gondolsz? Hamis volt? Igen. Annyira azért nem, csak egy picit, néha.
Mit gondolsz? Érdekelt? Nem. (Na, jó, egy kicsit.)
Mit gondolsz? Gondolkodtam, miközben énekeltem? Nem. Egyszerűen élveztem az éneklést.
Mit gondolsz? Érdekelt, hogy nézek ki? Eszembe sem jutott.
Mit gondolsz? Érdekelt, hogy mit szólnak hozzá a nézők? Sokkal jobb volt az érzés, hogy hallgattak, figyeltek rám, mint hogy azzal törődtem volna, ki mit gondol.
Mit gondolsz? Megbántam? NEM! Nagyon élveztem.
De nem voltam mindig ilyen bátor. 14 évvel ezelőtt eszembe sem jutott volna, hogy ennyi ember elé kiálljak, hogy előttük megszólaljak, nem hogy énekeljek.
Mi történt azóta?
Tizenvalahány tűzön járás, ahol megtapasztaltam, hogy bármire képes vagyok, amire elszánom magam, némi terápia, egynéhány indián izzasztó kunyhó – (látomásokkal, üzenetekkel, élményekkel múltból és jövőből), és számtalan felébredés-élmény (közvetlen megtapasztalás, megvilágosodás – ki minek nevezi).
Tudom, hogy nincs határ, nem korlátoz semmi.
Jól jegyezd meg! Soha ne engedd, hogy visszatartson - bármitől, ami a szíved vágya – se a gondolkodásod, se az előzetes tapasztalataid, se a félelmeid, se mások véleménye, se az érzés, hogy nem vagy elég jó, vagy a kétség, hogy megérdemled-e?!
Mert bármire képes vagy, ha elszánod magad.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
