Pehl Ildikó blogja

Túl a személyesen

Békében magammal

2014. október 21. - Pehl Ildikó

Egész életemet végigkísérte az érzés, hogy a családba, ahova születtem, nem tartozom bele. Mindig kirekesztettnek éreztem magam. Mindig volt bennem egy megmagyarázhatatlan fájdalom, amit nem tudtam szavakba önteni. Az óvodában, később, az iskolában, azután az összes munkahelyemen – de bármilyen közösségben is voltam - mindig úgy éreztem, mintha kiközösítettek volna.

Amikor családot alapítottam, gyermekeim születtek, akkor is azt éreztem, hogy egyedül vagyok, nem számíthatok senkire, magamra hagytak. Egy idő után így is lett. Persze, én is tettem azért, hogy így legyen. Akkor még nem értettem, hogy is van ez.

Úgy hozta az élet, hogy találkoztam néhány terápiás módszerrel, olvastam spirituális tartalmú könyveket, megismerkedtem különféle technikákkal és elkezdett kitisztulni a kép.

Megkezdődött a mély önismeret, rájöttem a tévedéseimre, felismertem hamis elképzeléseimet, átalakult a valóságról alkotott nézetem.

Úgy éreztem, megérkeztem, rendben vagyok, egy más dimenziójú valóság lett az életem.

Egészen addig, amíg megismertem valakit, aki fontos része lett az életemnek. Vele éltem át az érzést, hogy otthon vagyok és vele éltem át újra azt is, hogy felesleges vagyok. Sem elengedni nem tudtuk egymást, sem megtartani.

Ebben a furcsa, megmagyarázhatatlanul erős vonzalomban újra felszakadtak a régmúlt idők gyógyultnak hitt sebei. Az elutasítás érzése életre keltette a régi, eltemetett fájdalmakat.

Voltál már úgy, hogy van egy helyzet, egy kapcsolat, amit hosszú időn keresztül nem sikerül a helyére tenni?  Nem tudod feloldani az ellentéteket, nem tudod elengedni, nem tudsz megbocsátani.  Szinte megoldhatatlan feladat és egyszer csak történik valami benned és megoldódik, feloldódik, elengedted, megbocsátottál, nem nyomaszt. Nem felejtesz ugyan, de már nem fáj az emlék. Hogyan történt, nem tudod, egyszer csak megtörténik, hogy elmúlik a nehéz érzés.

Elmondom, én hogy éltem meg.

A szakítás óta majdnem két év telt el, és én még mindig nem tudtam, hogyan lépjek túl rajta. Hiába akartam, erővel, akarattal nem ment. Vártam, hogy egyszer csak megszűnik a sértettség, a megbántottság, a bosszúvágy érzése, hogy enyhül a fájdalom, hogy vége lesz bennem a mérhetetlen hiányérzetnek, de hiába. A mardosó bűntudat csak fokozta ezt a belső küzdelmet. Hasztalan volt minden próbálkozás, nem hozott megnyugvást, nem volt megoldás, sem feloldás, sem megértés. Nem tudtam elengedni. Nem őt, hanem az érzést. Kerestem az okot, a választ a kérdéseimre, s ha látszólag tudtam is, ettől sem szűnt meg bennem a kín.

Régi motoros vagyok a spirituális úton. Hosszú, nehéz és fáradtságos út áll mögöttem. Sokat tanultam, rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, de még mindig van bennem harag és düh. Meg akarom érteni, mi történik velem, bennem. Allergiás vagyok, tüsszögök, folyik az orrom.

És akkor meglátok egy felhívást. Szellemi családállítás lesz holnap. Azonnal döntök: Ott a helyem. Elmegyek.

Melinda, aki a családállítást vezeti, nagyszerű terapeuta. Egy napon keresztül része vagyok a misztériumnak. A jelenlévők mind különálló lények, azonban most, erre a napra valahogy összerendeződünk egy egésszé. Egy csapat vagyunk, ebben a térben olyan erő mozgat minket, amely láthatatlanul befolyásolja azt, ami most történik. Bert Hellinger, a családállítás atyja ezt az erőt Nagy Léleknek nevezi.

bertmidi

Amikor rám kerül a sor, elmondom, hogy azért jöttem el, mert egy régóta húzódó ügyben nem tudok dűlőre jutni magamban. Szeretnék más szemel ránézni a történetemre, megismerni az okot, amiért ebben a helyzetben vagyok. Megérteni, miért történik mindez?

 

 

 

Melinda arra kér, hogy a jelenlévők közül válasszak valakit, aki engem fog megszemélyesíteni – ő lesz a Nő -, majd egy másik résztvevőt, aki a Férfit, s végül az Ok és a Kiút szerepére is választok valakit.

csala

A közreműködők, akik nem ismerik a történetemet, végig csendben vannak, beszéd nélkül zajlik az egész folyamat.

A rendszer szépen leírja önmagát. Kirajzolódik előttem a „kép”. A Nő középen áll, szemét a Férfira szegezi, - aki hol közelebb jön, hol távolodik, de sosem téveszti a Nőt szem elől - az Okra és a Kiútra rá sem néz.

Majd a Férfi ide-oda mászkál, széttárja karjait, mintha azt mondaná: „Sajnálom.”, és másokra mutogat, hol az Okra, hol a Kiútra, hol egy éppen a történetbe lépő másikra, aki végül szorosan mellé áll, belekapaszkodik. A Férfi egyik szereplőtől a másikhoz megy, de sehol sem marad ott, szemével a Nőt keresi. Téblábol, lerázza magáról a felelősséget, mossa kezeit. Neki valami más sokkal fontosabb mindennél. Éppen pénzt teremt. A Nő nem mozdul, szomorúan vár, szeméve követi a Férfit, a Férfi a Nőt távolról figyeli, de nem megy közelebb.

Patthelyzet, innen nincs tovább.

blog-csaladallitas

Ekkor Melinda kiemeli a mezőből a Férfit, helyette belép a Nő Apja és Anyja, a Nőből Gyerek lesz. A szereplők nem tudják, hogy kinek a szerepében lépnek be a térbe, de hasonló történet játszódik le, mint az előbb, csak most az Anya és Apa között. Az Anya hol haragszik, hol szomorú, hol visszahúzódó, hol aktív, hol csak közömbösen figyeli, mi történik. Az Apa nincs a kapcsolatban, szeme máshova néz. Neki is más a fontos: az alkohol, a pénzszerzés vagy egy másik.

Lassan kibontakozik egy újabb történet, ahogy a szemünk láttára változik a térben a cselekmény: A Gyerek össze akarja tartani a családot, de nem tudja. Az Apa szeme egyszer csak az Okra szegeződik.

S ekkor a terapeuta halkan, hogy a többi résztvevő ne hallja, megkérdezi:

- Volt édesapád gyerekkorában haláleset, vagy veszített valakit?

Eszembe jut valami:

- Igen, néhány évvel ezelőtt, amikor a családfát kutattam, megtudtam, hogy apám édesanyjának volt egy házasságon kívüli kapcsolata, amiből egy kislány született, őt örökbe adták.

Melinda ekkor így szól:

- Ennek a lánynak a szerepét vetted fel. Édesapádnak akartad pótolni a hiányzó testvért, akit kitaszítottak a családból.

Miközben ezt megbeszéljük, a teremben érezhetően átalakulnak az energiák, a változás finoman érzékelhető. Fény derült a titokra.

image001

Ekkor Melinda arra kér, cseréljek helyet az engem megszemélyesítő szereplővel, újra gyermekké leszek. Ahogy beállok a Gyerek helyére, visszaadom nagynénémnek a szerepét és a feladatát – hiszen nekem nincs rá szükségem, már nem akarom az ő helyét betölteni -, megkönnyebbülök. Mintha tonnányi súlyoktól szabadulnék meg. Most jövök rá, hogy amit eddig éreztem, az nem az én érzésem volt. Azzal, hogy visszaadtam nagynénémnek az őt megillető helyét, egy nagy sóhaj kíséretében eltűnik a kitaszítottság érzése.

Hazafelé csak ülök és figyelem magam.

Örömmel nyugtázom, hogy elmúlt a késztetésem, hogy felhívjam magamra annak a figyelmét, aki kirekesztett. Már nem akarom elérni, hogy mindenáron rám figyeljen.

Nem fontos, hogy meghallgasson, hogy megértsen, nincs mit mondanom. Nem várom, hogy elfogadjon, nem akarok megfelelni, bizonyítani, nem várok magyarázatot, többé nem sikolt bennem kétségbeesetten a „Miért?”.

Végleg lezárult egy fejezete az életemnek. Azóta nem tüsszögök, nem folyik az orrom, nem könnyezem, elmúlt az allergiám.

A helyére került bennem valami. Most jó így. Békében vagyok magammal és a világgal is. Itt van nekem a saját életem.

Pehl Ildikó

kommunikációs tréner, terapeuta

http://tulaszemelyesen.hu/

A bejegyzés trackback címe:

https://tulaszemelyesen.blog.hu/api/trackback/id/tr747137895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.