Olykor látszólag boldog emberek, boldognak tűnő párok valójában boldogtalanok. 

Néha elgondolkodom, vajon miért akarjuk becsapni egymást. Vajon miért fontos az, hogy valami olyat mutassunk magunkról, amiről tudjuk, hogy nem igaz.

Miért van szükségünk arra, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek nem vagyunk?

Miért csapjuk be magunkat és miért csapunk be másokat?

Gyávaságból? 

Persze, van olyan, aki tényleg boldog a párjával, de az látszik. Látszik, ha egy pár jól megvan egymással, ha tényleg boldogok, az "lejön" róluk. Ahogy egymásra néznek, ahogy mosolyognak, ahogy összebújnak, jó rájuk nézni.

És vannak, akik megpróbálják ezt eljátszani. De nem lehet.

                          A hű szerelem nem beszél, azt tett dicsőíti és nem szavak.

                                                                                              William Shakespeare

Néha elgondolkodom azon, vajon mit tennének azok a nők (vagy pasik), akik azt gondolják, hogy ők milyen boldog párkapcsolatban élnek, ha megtudnák az igazat?

Vannak nők (meg persze pasik), akik azt posztolják a Facebookon, hogy ők mennyire szeretik a párjukat, s hogy ők milyen szerelmesek egymásba, miközben sejtik, érzik, tudják, hogy a másik megcsalja őket.

Ezek a nők (vagy pasik) valószínűleg semmit sem tesznek. Még akkor sem, ha az egész az orruk előtt folyik. Ezek a nők (vagy pasik) akkor sem akarnák meglátni, hogy mi történik körülöttük, ha a szemük láttára történne. Legfeljebb, ha mégis a tudomásukra jutna, arra a másikra haragudnának, de arra nagyon. Az a szemét ribanc, vagy harmadik, vagy ki tudja, ki mindenkire lennének dühösek. Dühöngenének, mert tehetetlennek éreznék magukat. Ahelyett, hogy megnéznék, én hol hibáztam? Én mit rontottam el? Leginkább mást hibáztatnak, mert az önmagukkal való szembenézéshez valódi erő kell. És könnyebb azt mondani, hogy nincs más választásom, maradnom kell, tűrnöm, mert a gyerek, a ház, a hitel, a vagyon, a bármi. Mert van, akinek az egyedülléttől, a magánytól való félelme nagyobb, mint az önbizalma.

Azt hiszi, hogy nincs választása, pedig csak gyenge, vagy gyáva.

Mindig van választásuk. Mindig.

Aki tudja, hogy a párja nem hűséges hozzá, és kellő önbecsüléssel rendelkezik, nem marad benne egy ilyen kapcsolatban.

Persze, ha megtudja. Mert van, amikor kiderül és van, amikor nem.

És van, hogy egyszeri félrelépés történik, és van, amikor viszony.

Más kérdés, hogy a kapcsolat túléli-e az ilyen egyszeri botlást, megtörténik-e a bűnbánat, a vezeklés és a megbocsátás?

Megint más kérdés, hogy fel tud-e épülni újból a bizalom?

Persze, az is kérdés, hogy a csaló újra csal-e? És ha igen, miért teszi?

Mert ha valami gond van a kapcsolatban, akkor bizony arról muszáj lenne kommunikálni.

Kérdés továbbá, hogy a megcsalt fél megbocsát-e, hogy tényleg meg tud-e bocsátani, vagy azért marad a kapcsolatban, hogy "elverje a port" a hűtlenen?

Mert sokszor azt hisszük, hogy megbocsátunk, azután az első összezördülésnél a másik fejéhez vágjuk a múltbéli hibát, vagy magunbkan dédelgetjük a sértettségünket - egészen addig, amíg valamilyen testi tünet formájában elő nem bukkan a feldolgozatlan múltbéli fájdalom -, eljtátszva ezzel a mártír szerepet, hibáztathatjuk a másikat szerencsétlen sorsunkért, esetleg valamilyen más előnyt kovácsolhatunk magunknak.

Játszhatjuk a "Látod, mit tettél velem!?", vagy a "Rajtakaptalak, te gazember!", esetleg az "Ez is miattad van." című játszmák egyikét. Vagy féltékenykedni fogunk.

Hiába, a nőknek vannak olyan receptorai, amivel megérzik, hogy valami nincs rendben. A legtöbbször, ha hallgatnak ezekre a receptorokra, sejtik, hogy valami gond van a másikkal, észreveszik, hogy nem olyan, mint régen. De sokan inkább homokba dugják a fejüket.

Ha egy férfi (vagy nő) figyelme máshol van, a kapcsolat nem az igazi. Egyre kevesebb a szex, már nem is olyan, mint régen, a pasas ajándékkal, a nő kedvességgel kompenzál - már, ha kompenzál -, látszólag ugyanolyan minden, de azért érezni lehet, hogy ez már régen nem az, amit reméltek ettől a kapcsolattól.

Számtalan figyelmeztető jele van annak, ha az egyik fél már nincs igazán benne egy kapcsolatban.

A gyáva nő sosem vallaná be, hogy boldogtalan, de azért azt látja, hogy a pasas - bár igyekszik mindent megtenni, ami telik tőle - mégis boldogtalan. Ahogy a gyáva férfi sem vallja be, hogy boldogtalan. Inkább ott élnek együtt, egy fedél alatt, mégis egymástól mérhetetlenül távol.

Ha a másik gondolatban máshol van, elindul a figyelem megszerzésére irányuló kísérlet. De lehet, hogy akkor már későn.

Talán még nem tudják, de valami megszakadt, a férfi vagy a nő érdekesebb játszótársat keres, és ha valaki keres, akkor talál is. A gyávák titokban. A férfiak gyakrabban. Mert a férfi vadászik, a nő biztonságra vágyik, állandóságra törekszik.

Vajon mit tenne egy ilyen boldogtalanságban vegetáló nő, ha megtudná, hogy a párja egy másik nőnél keres boldogságot vagy pillanatnyi örömöket?

Vajon mit tenne, ha megtalálná a férfi telefonjának híváslistáját?

Vajon mit tenne, ha tudná, hogy amint elmegy otthonról, a párja már veszi is elő a szeretője fényképét, vagy bekapcsolja a számítógépet és a hozzá írt e-maileket olvassa?

Vajon mit tenne, ha tudná, hogy a férfi, aki ott él vele egy lakásban, ott alszik vele egy ágyban, titokban másról fantáziál?

Vajon mit tenne a nő, ha megtudná, hogy a pasas pár perccel azután, hogy kiírta a Facebookra, mennyire szereti és tiszteli őt, amint kilép az utcára, a szeretőjét hívja, hogy megbeszéljék a következő találkát?

Vajon mit tenne, ha tudná, hogy a férfi nem tudja elmondani neki, hogy elege van belőle, hogy naponta kétszer kell masszírozni a hátát, hogy már nem kívánja őt, hogy neki már elege van abból, amit tőle az ágyban kap, hogy neki más kell?

Vajon mit tenne, ha a férfi elmondaná neki, hogy elege van abból, hogy a nőnek semmi sem elég?

Vajon mit tenne a nő, ha tudná, hogy a legjobb barátnője - akivel minden titkát megosztja, akivel megbeszéli élete legfájdalmasabb, legbizalmasabb, legintimebb részleteit, a barátnő, akivel olyan közeli a kapcsolata -, tudja, hogy a párja megcsalja őt, de nem mondja el neki.

Vajon mit tenne a nő, ha tudná, hogy rajta kívül már mindenki más tudja, amiről ő nem akar tudomást venni?

Néha elgondolkodom azon, vajon az ilyen férfiak miért nem mondják el otthon az igazat?

S ha elmondanák, a nő vajon mit tenne?

Talán semmit. Talán pocskondiázná a másik nőt. Talán haragudna egy kicsit a csalóra. Talán továbbra is úgy tenne, mintha nem történt volna semmi. Talán tovább színlelné a boldog kapcsolatot a csalóval. Talán.

Pehl Ildikó

Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.

                                                                                                                  Hamvas Béla

A kérdés Henryk Sienkiewicz regényében hangzik el, mely egyben a mű címe is.

A történet Nero uralkodása idején játszódik. Rómában üldözik a keresztényeket, s Péter, Jézus egyik apostola a tizenkettőből, hogy mentse életét, elmenekül. A városból kifelé vezető úton Jézussal találkozik, aki megkérdezi őt: Quo vadis, Domine?

Péter habozás nélkül fordul vissza.

                                            “Domine, Quo Vadis?” Annibale Carracci

Valami nem hagyta, hogy elmeneküljön. Valami visszatartotta attól, hogy gyáván megfutamodjon. Vissza kellett mennie, mert nem tudta megtenni, hogy magukra hagyja hittestvéreit. Sorsközösséget kellett vállalnia azokkal, akiket a vallásuk miatt üldöztek.

Te hova mész, domine?

Te mi elől menekülsz?

Te hova futsz?

Te mitől félsz?

Te milyen felelősséget nem akarsz vállalni?

Te mivel nem akarsz szembenézni?

Neked mi olyan nehéz, hogy a hátad mögött akarod tudni?

Neked hol kéne helytállni?

Van-e olyan megoldatlan helyzet, konfliktus az életedben, amit rendezni kéne? Te hova mész előle?

Quo vadis, Domine?

Pehl Ildikó

Programjaimról itt tájékozódhatsz:

http://tulaszemelyesen.hu/

Belső Gyermek Tréning - áprilisban

Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online

Hírlevélre feliratkozás itt.

“Amíg nem vagy önmagad tudatában, addig nincs jogod beleavatkozni sem az emberek, sem a világ dolgaiba.”                     

                                                                                                                           Anthony de Mello

Na, de mi is az az önmagad? És mit jelent az, hogy nem vagy önmagad tudatában?

Hogy ki vagy te, erről márt írtam. A tudatosságról ebben a bejegyzésben olvashatsz.

Nos, most nem ezt a kérdést fogom körüljárni. Inkább azt, hogy hányan próbálnak beleavatkozni mások életébe, a világba úgy, hogy fogalmuk sincs önmagukról. 

Nem tudom, észrevetted-e, hogy egyre több az önjelölt koach, terapeuta, tréner, oktató, személyiségfejlesztő, hadd ne soroljam. Nézem az előéletét (ha van, hol), kíváncsi vagyok, milyen tanulmányokat végzett (ha egyáltalán végzett valamit), meghallgatom (ha van, mit), elolvasom, amit ír (örülhetünk, ha többé-kevésbé sikerül helyesen leírni, megfogalmazni, mit is szeretne közölni), keresem, mennyi tapasztalata van, mondjuk a gyakorlatban.

Legtöbbször minimális, vagy semmi.

 Pár év a spirituális úton, leginkább elméletben, esetleg valami gyorstalpaló, ismeretszerző tréning.

De a gyakorlati szellemi útról semmi.

Beszél, ír a szeretetről, de valójában nem tudja, mi is az.

Abból, ahogy ír, sejtem, hogy Echart Tolle, James Radfield, Müller Péter vagy valamelyik másik ismert író, vagy híres tanító rajongója.

Mert hogy saját stílus, saját gondolat nem sok van. Persze, nem mindenki születik íráskészséggel, és ettől még lehet nagyon jó a saját területén. De azért mégis csak kéne valami saját. Esetleg helyesen írni.

Ragyogóan tudja idézni a mestereket, frappáns válaszokat fogalmaz meg, ha kérdezik, elméletben mindent tud. Meg akarja menteni a lelkedet, fejleszteni akarja a személyiségedet, vagy majd ő segít neked.

Ojjé.

Feljogosítva érzi magát, hogy mások problémájára azonnal, csípőből megmondja a megoldást. Persze, hogy nem saját tapasztalatból  merít, inkább idéz valakitől valami okosat, vagy valamely ismert tanítást szajkózza.

Leginkább az a túlzott magabiztosság döbbent meg, hogy elég rátermettnek, képzettnek, késznek érzi magát valaki arra, hogy emberekkel foglalkozzon, hogy tanácsokat adjon, hogy úgy gondolja, elég érett ahhoz, hogy másoknak "segítsen", mikor a közelében sem járt soha az igazságnak, mikor fogalma sincs arról, hogy ki ő.

Ha egy ilyen önjelölt coahnak megemlíted, hogy etikátlan, amit tesz, a válasza valami olyasmi, hogy azt látod, ami benned van.

Ezzel a frappáns válasszal már le is rázta magáról a felelősséget, egyúttal majd ő megmondja neked, mi a bajod. Ugye, tudjuk, hogy a legjobb védekezés a támadás.

Egy másik, aki tele van szeretettel, kikéri magának. Hogy mit? Az mindegy, a lényeg, hogy az övé az igaz.

Egy harmadik szerint egy Facebook-on posztolt, internetről leszedett kép egy ismert író idézetével saját alkotás, pusztán attól, hogy odabiggyesztette a saját weboldala elérhetőségét.

Azoknak pedig, akik a lelkedet vagy a személyiségedet akarják gyógyítani, se szeri, se száma.

Amikor elmentem az egyik egészségnapra, és azt láttam, hgoy az egyik kiállító pultnál ülő kineziológus asztalán valamilyen masinával "mér", feltettem magamnak a kérdést: Mire való a keze?

Sajnos, még mindig sokan vannak a kóklerek, az elméleti „szakemberek”, a valamilyen terápiás módszert nagyon jól tudók.

Csakhogy ez kevés ahhoz, hogy egy ember pszichéjéhez, elméjéhez hozzá merj nyúlni.

Te, aki ezt most olvasod, rosszul érzed magad ettől?

Pont leszarom. Bocsi.

Nem beszélek azokról az esetekről, amikor eljön hozzám valaki, aki volt már „kineziológus”-nál, meditáción, vagy valamilyen terápián, és arról számol be, hogy máshol nem ilyen volt. Vagy nem történt semmi.

Tudom. Én egyedi vagyok. A módszereim is. A hatásuk is. Mert a terápiának vége, de a hatás megmarad.

S hogy milyen tévedések vannak azzal kapcsolatban, hogy milyennek kéne lennie egy megvilágosodottnak, arról  itt írtam.

Én 10 évig jártam jógázni, amikor elkezdtem jógát tartani, együtt jógázni másokkal. Nem tanítani.

Sok-sok éven át tanultam a kineziológiát, az AFT Technikát, meg még néhány módszert, 16 éve terápiázom, számtalan tűzjárás van mögöttem, indián izzasztókunyhó, megszámlálhatatlan intenzív megvilágosodás elvonuláson vettem részt, mire a mesterem bíztatására elkezdtem másokat terápiázni.

Amikor abban a kegyelemben részesültem, hogy közvetlenül átéltem és megtapasztaltam önmagam, még akkor sem gondoltam arra, hogy át kéne adnom valamit ebből a tudásból, vagy, hogy feljogosítva érezzem magam arra, hogy mások hozzám fordulhatnának problémáikkal.

Eszembe sem jutott, hogy erre alkalmas vagyok.

Én nem könyvekből szereztem a tudást. Nem is valami gyorstalpaló tréningen.

Saját tapasztalatból merítek, a szellemi út gyakorlati oldalát is ismerem, nem csak az elméleteket, hanem sok-sok terápián vagyok túl. Sőt, még most is terápiázom.

Hiába járom 16 éve ezt az utat, hiába a visszajelzések a tevékenységemről, olykor még mindig van kétségem afelől, hogy készen állok-e arra, hogy másokat terápiázzak, hogy másokat vezessek saját útjukon.

Pehl Ildikó

http://tulaszemelyesen.hu/

Áprilisban Belső Gyermek Tréning

Olyan világban élünk, ahol minden és mindenki eladó?

Miért is vagyunk megvehetőek? Már aki.

Azért, mert azoknak, akik őszinték, bátrak, akiknek van önbecsülésük, akik kiállnak magukért, akiknél a jellem nem szóvirág, akiknek van tartásuk, valahogy sokkal nehezebb.

Tényleg így lenne?

A tisztesség sokszor a nehezebb út?

De miért is adjuk el magunkat?

Egy cseppnyi figyelemért, a szeretet illúziójáért, az elismerésért, egy állásért, vagy bármi másért megvehetőek vagyunk.

De kinek mennyi az ára? Az attól függ, hogy mi a haszon.

Van, aki egy jó szóért adja el magát.

Van, aki egy tányért levesért.

Van, aki pénzért, hatalomért, pozícióért vagy valamilyen előnyért megvásárolható.

És van olyan, aki egy gyűrűért.   

Vannak olyan párok, akiknél minden megbocsátható, a megcsalás, a hazugság, az árulás, feltéve, ha a kompenzáció elegendő.

S hogy kinek mi az elegendő? Az attól függ, hogy milyen értékesnek tartja magát az illető.

Van, akinek az is elég, ha nem cserélik le.

Van, akinek egy szál virág is elég.

Van, aki egy kicsivel több figyelmet kap (egy darabig).

Van, aki autót, esetleg egy új telefont, vagy egy tárgyat a lakásba.

Van, akit utazással kárpótolnak, van, akit egy bundával, s van olyan, akit ékszerrel.

Van olyan, akinek az is elég, ha egy Facebook posztban ír a csaló valami nyálas üzenetet.

Kinek mi az ára.

Kinek mennyiért eladó a méltósága, az önbecsülése, a  büszkesége, a tartása.

A lényeg a látszat. Hogy az ismerősök még csak ne is sejtsék, hogy mi van a színfalak mögött.

Játszunk szerető társat, miközben már nem is szexelünk, alig beszélgetünk, unjuk egymást, de kapaszkodunk a biztosba, mert még mindig jobb egy ilyen kapcsolat, hiszen ezt már ismerjük, tudjuk, mit várhatunk a másiktól,  mint egyedül lenni, vagy belevágni valamibe, ami új és bizonytalan.

Mi az, ami hiányzik egy ilyen kapcsolatból? Egymás és önmaguk megbecsülése, tisztelete, az őszinteség és az etika. Hiányzik a bizalom, az önbizalom, a tartás. A bátorság.

Ilyenkor fáj a hát, a gerinc, a váll, a nyak, a derék, a fej, hiszen a belső tartás hiányát előbb-utóbb a test is jelzi.

Így lesz egy jellemtelen, becstelen, gerinctelen, gyenge és gyáva embernek egy jellemtelen, becstelen, gerinctelen, gyenge és gyáva ember a párja, akik boldogtalanul vegetálnak egymás mellett, amíg meg nem halnak.

Mielőtt eladnád magad, fontold meg, megéri-e prostituálódni?

Pehl Ildikó

pszichoblogger

http://tulaszemelyesen.hu/

Még nem fáj eléggé.

Egy helyben toporogsz, nem indulsz el.

Még nem látod, hogyan és hova. És ez így jó.

Pedig tudod, hogy indulnod kéne, de gyáva vagy. Még félsz. Még nem tudod, hogy hova érkezel. Még nem tudod, hogy mi vár rád.

Még nem vagy elég erős, még nagyobb a kétség, mint a kíváncsiság. Még hiányzik az elszánás. Még félsz attól, hogy egyedül maradsz, hogy magányos leszel.

Még nem tudod, hogy menet közben fogsz megerősödni, még nem tudod, hogy ahová tartasz, az egy boldogabb, teljesebb élet lesz-e.

Még korlátoznak a másoktól hallott hiedelmek. Még arra vársz, hogy valaki engedélyt adjon neked. Talán a fejedben hallod szüleid halkan, suttogva elhangzó, aggódó szavait?

Még kontrollálni akarod azt, ami történik. Még te akarod megmondani, hogyan legyen.

Még nincs erő a tetteidben, még határozatlanok a cselekedeteid.

Még gúzsba köt a kudarc élményéhez tapadó emlék kellemetlen érzése.

Még nem látod tisztán, hogyan is kéne elindulni, újra átgondolod, megrágod százszor, mielőtt lépnél.

Azt már tudod, hogy ahogy eddig volt, az úgy nem jó.

Abból már elég volt, de még nem unod eléggé. Még nem fáj eléggé ahhoz, hogy elindulj, hogy lépéseket is tegyél.

Még fontos a látszat. Még fontosak a külsőségek. Még fontos, hogy mit szólnak a többiek. Még fontos, hogy azt lássák, minden rendben van. De már egyre nehezebb megőrizni a látszatot. Már kimerültél, elfáradtál a színjátékban.

Arcodon barázdát hagyott az erőltetett vigyor, már ahhoz is fáradt vagy, hogy erőltesd. Már nem szereted magad olyannak, amilyen most vagy.

Még vannak kifogásaid, a család, az elvárások, az anyagiak, az ígéretek, a megszokás, nem hagyhatom magára, annyira nem rossz…

Tudod, a család, ha szeret és elfogad, megérti. A te életed a tiéd, úgy éled, ahogy akarod. Senki nem tehet téged boldoggá, ahogy te sem tehetsz boldoggá senkit. Mindenki maga felelős a saját életéért, a saját boldogságáért.

Te nem oldhatod meg más problémáját, az az ő dolga. Te nem élhetsz más helyett, te nem adhatsz másnak erőt, önbizalmat, biztonságot, semmit. Te nem felelsz másért, csak magadért. Te nem felelsz más jóllétéért, nem vállalhatsz anyagi felelősséget egy másikért, te nem veheted a nyakadba más gondját, nem függhet mások élete a tiédtől, s te sem függhetsz másoktól.

Mert akkor senki sem szabad. Egy idő után pedig nyomasztóvá válik.

Nem a másik ad biztonságot, nem is az, ha benne maradsz egy függő kapcsolatban, nem a megszokás jelenti a biztonságot, nem a rutin és még csak az anyagiak sem.

Tedd fel magadnak a kérdést: Tényleg ez a szíved vágya, ahogy most élsz? Tényleg ez tesz boldoggá? Tényleg így akarod élni az életed? Ezért születtél?

Te tudod, hogy ezt akarod-e, vagy van-e a szívedben egy rejtett vágy, hogy élhetnél máshogy is. Lehetnél boldogabb.

Egy ideig még lehet más életét élni, másnak megfelelni, de aztán az elnyomott én csak jelzi, hogy elég. Egyszer csak érzed, hogy másra van szükséged, hogy teljesnek és egésznek érezhesd magad, hogy ne kompenzációkból építsd fel az életed.

Ha van egy égő vágy a szívedben, azt elnyomni nem lehet. Sokáig nem. Megteheted, de abba belebetegszel.

Ha azt már tudod, hogy új esélyt kell adnod magadnak, így nem maradhat, ha belefáradtál, megcsömörlöttél, otthagynád a régi életedet, adj esélyt magadnak egy boldogabb életre, amit nem pénzzel mérnek.

Nem baj, ha most még nem tudod, mi lesz a következő lépés. Nem baj, ha még nem tudod, hova érkezel. Az sem baj, hanem látod, merre menj, sőt, az sem baj, ha félsz. Tudod, mi az, ami számít?

Az elszánás. És az, hogy szereted magad annyira, hogy nem maradsz benne egy olyan életben, amely boldogtalanná tesz.

Egy boldog emberre jó ránézni, süt róla a derű, egy boldog ember jobban teljesít, egy boldog embernek annyi energiája van, hogy nem fárad el olyan könnyen, nem fárad bele az életébe, nem szürkül bele a bőrébe, egy boldog embernek ragyog a szeme.

Te hogy vagy ezzel?

Pehl Ildikó