Dühös vagyok! Már megint egy olyan mondat, amitől dühös lettem: Legyél sikeres!

Ez majdnem olyan, mint amikor azt mondja a nagyon bölcs tanító, hogy  engedd el, amikor én még ragaszkodnék, vagy fogadd el, amikor úgy érzem, nem tudom elfogadni, vagy szeresd magad, amikor éppen nem megy, vagy valami hasonló közhelyes baromság!

Mint amikor azt mondja a mester, hogy ébredj fel! Mintha ez annyira egyszerű lenne és bármikor, bárki képes lenne rá. Persze, tudom, hogy valóban ennyire egyszerű, de addig, amíg eljutottam odáig, hogy megtapasztaljam, nem tűnt annyira egyszerűnek. Pedig tényleg az.

Most meg azt mondja nekem valaki, hogy legyek sikeres.

Amikor szándékaim szerint éppen azon vagyok és nem megy, mert nem tudom, hogyan kell sikeresnek lenni. Ilyenkor éppen nem jókor jön a jó tanács, mert csak dühös leszek tőle.

Mintha az, aki mondja, tudna valamit, amitől olyan borzasztóan egyszerű az, ami csak előttem titok. Mert nem tudom, hogyan kell sikeresnek lenni.

Mintha lenne ebben a mondatban egy cseppnyi fennhéjázás, lekezelés, kioktatás. Mintha azt mondaná: Nem tudod, te kis buta?

Ha tudnám, hogyan kell, már régen sikeres lennék. Különben is, mit jelent a siker? Mi az, hogy siker? Hogyan mérik? Mivel mérik a sikert? Pénzzel? Ismertséggel? Ismeretséggel? Pozícióval? Ki mondja meg, hogy én mikor vagyok sikeres?

A fenébe! Dühös vagyok!

Mit tegyen az, aki nem tudja, hogyan legyen sikeres?

Mintha bárki számára bármikor megvalósítható lenne, mintha ez úgy menne, hogy erősen akarom, gondolok rá és hipp-hopp, máris az vagyok.

Talán tényleg ennyire egyszerű, de nekem nem az.

Mintha az, aki mondja, tudna valami titkot, amit nem árul el, sajnálkozó, leereszkedő hangsúllyal, mosolyogva tanácsolja: Legyél sikeres! Hol van itt az empátia, a segíteni akarás szándéka?

Miért érzem, hogy valami szakadék tátong közte és köztem? És bennem egyre csak gyűlik a harag. Mintha kimaradtam vagy lemaradtam volna valamiről és már sosem fogom tudni bepótolni.

És nem tudom, hogyan legyek sikeres. Nem tudom, mi a siker. Vicces.